Kedves Szülők, Hozzátartozók és Tanáraink!
Szeretettel üdvözlök mindenkit, a végzős osztályok nevében, eddigi tanulmányaink fénypontján; habár egyik kedves tanárom véleménye szerint a szalagavató csak azért van, hogy szüleink büszkék lehessenek ránk, hogy milyen szép, nagy, életerős ifjakká cseperedtünk, akik megértek, életük eddigi legnagyobb megmérettetésére, tanulmányaink valós fénypontjára, az érettségire.
Feladatom az lenne, hogy most egy kis összefoglalást tartsak az együtt töltött évekről a 12.-esek nevében.
Miközben beszédemet fogalmaztam azon gondolkodtam, hogy miként tudnám hűen visszaadni azt a sok mindent, amiben 4 év alatt részünk volt.
Először a sablon szövegek jutottak eszembe, hogy:
„Mennyi mindent tanultunk, milyen sokat nevettünk, milyen jó tanáraink voltak”, és igen, ez így igaz, de ezzel, egyáltalán nem adnék megfelelő képet arról, ami ennyi idő alatt a fejünkbe került.
Ezután eszembe jutott, hogy igazából nem is a szokványos, iskolai tevékenységek, mint például a tanulás, az órákon való részvétel vagy a házifeladat készítés alakított és formált minket a nagybetűs életre leginkább.
Sokkal inkább azok az élmények, amelyeket az adott pillanatban nem feltétlenül ítéltünk kellemesnek.
Ilyenek az osztályfőnöki órák hegyi beszédei, a rossz magaviselet miatt elszenvedett röpdolgozatok, bölcs tanáraink olykor értelmetlennek tűnő kérései vagy az örökös tanár-diák konfliktusok. Ezek azok, amelyek utólag a legtöbb tanulsággal szolgáltak számunkra.
Vagy például ott vannak még azok a röpke beszélgetések, melyeket egy-egy Varga bál, osztálykirándulás vagy órák közi szünetben folytattunk tanárainkkal. Ezek nem is kapcsolódtak igazán a tananyaghoz, mégis még öregkorunkban is emlegetni fogjuk, hogy:
„Á, igen akkor, ott a tanárnővel milyen jót beszélgettünk és milyen igaza is volt és milyen nagy hatással volt az rám.” Nem is gondolnánk, de ezek egész életünkre hatással lehetnek.
Aztán voltak az úgynevezett beszélgetős órák, amikor valami csoda folytán felszakadt a kötött óramenet és feszültség nélkül, nevetve gyűjtöttük magunkba a sok ismeretet. Ilyenkor a tanár sem volt az, az igazi tanár, inkább mintha közülünk, az egyik padból ugrott volna fel a katedrára és sokkal közvetlenebb és barátibb volt minden. Talán ilyenkor tanultuk a legtöbbet.
És nem hagyhatom ki természetesen a ma este főszereplőit, végzős diáktársaimat sem. Hiszen sokszor voltunk egymás tanítói, segítői, jóban-rosszban együtt voltunk, együtt sírtunk és nevettünk, néha összevesztünk és kibékültünk, életre szóló barátságokat kötöttünk, szerelmesek lettünk és néha csalódtunk. Azt hiszem ezek édesítették meg igazán az elmúlt négy esztendőt.
De miért is írtam mindent múlt időben, hiszen nincs mindennek vége, még előttünk van a szalagavató, egy fantasztikus műsorral, előttünk egy fél tanév és előttünk az érettségi, ahol bebizonyíthatjuk, hogy volt értelme a sok léhűtésnek, késésnek, lustaságnak és rendetlenségnek.
Végezetül szeretnék a három 12.-es osztály nevében megköszönni tanárainknak azt a hatalmas ajándékot, hogy megadták, nekünk a kezdő lökést és igazgatták első lépéseinket a céljainkhoz vezető kusza ösvényeken.
Ha majd pár év múlva visszatekintek, és a Vargás diákéveimre gondolok, már előre öröm csillan a szívemben, és szívesen emlékszem szeretett tanárainkra és a sok élményre, melyek összekötnek minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése